Solymár József (1929-2013) író Szolnokon élte meg az 1956-os forradalom kitörését, a megyeszékhely színpadán állva egyike lehetett annak a három embernek, akik bejelentették a szolnokiak számára az október 23-i pesti forradalmat, majd nagy riportot is írt az akkori eseményekről.
Solymár József - Hajnal Péter felvétele
Az MTI szolnoki szerkesztőségében dolgozott aznap, amikor Gerencsér Miklós szólt neki, hogy késő délután valamiféle gyűlés lesz a Közlekedési Egyetem épületében és tudósítson ő erről a diákösszejövetelről.
"Megkezdődött a mi kis szolnoki gyűlésünk, és Gál Zsuzsa azonnal szót kért. Nagyon szuggesztíven és részletesen elmondta, mi történt addig a fővárosban, és egészen a Bem téri tömeges tüntetésig jutott.
E közlés hatására a szolnoki összejövetel felszólalói is egyre merészebbek lettek. Nemcsak az egyetemisták, de a megjelent idősebbek is. Egyszer csak valaki számonkérően felénk fordult: “És vajon az itt megjelent újságíróknak mi a véleménye a történtekről?” Én, mint jólnevelt demokrata azonnal felemeltem a kezemet, hogy szót kérjek, de a lap egyik munkatársa, T. Kornél, nem adott a formaságokra. Felugrott. Talán azért volt számára olyan sietős a felszólalás, mert a múltja nem volt egészen feddhetetlen. Péteri Pista mesélte el róla később, hogy Kornél nem született demokratának. Nagy kedvvel leplezte le a kulákokat. Így például vidéki útjain baromfifelvásárlónak adta ki magát, így férkőzött az emberek bizalmába, szidalmazta a rendszert, s amikor a háziak sem rejtették véka alá a véleményüket, nem átallotta megírni, amit tőlük hallott. Ezzel együtt nagyon sajnáltam, amikor Kornél később ezért a felszólalásáért börtönbüntetést kapott. Ne kérje számon senki rajtam, mit mondott akkor. De azt sem tudnám elmondani, vajon miről beszéltem volna, ha akkor én kapok szót? Ha úgy tetszik, ez volt az első szerencsés véletlen, amikor néma statiszta maradtam.
Az egyetemen lezajlott összejövetel után nem egyedül mentem be az MTI szerkesztőségébe. Meg nem tudnám mondani, hogy huszan vagy harmincan kísértek-e el. Tény, hogy az irodaházban lévő két kis szobánk dugig tele lett. Esküdni nem mernék rá, de alighanem elkészítettem az én kis tudósításomat. Gál Zsuzsa pedig, mialatt a géptávírónk már jócskán megkésve adta a fővárosi tüntetések krónikáját, újra felhívta a Magyar Ifjúság szerkesztőségét, és ekkor már azzal a hírrel tete le a telefont, hogy a rádió épületénél lövöldöznek és halálos áldozatok is vannak.
És ekkor, a két szerkesztőségi szobában összzsúfolódott társaságból valaki felvetette, hogy át kell menni a színházba, és be kell jelenteni, hogy kitört a forradalom. Nyilvánvalóan 1848. március 15-nek az emléke sugalmazta ezt a javaslatot."
Csak Magyar Távirati Iroda újságírói múltjának köszönhette, hogy nem érte emiatt komolyabb retorzió. Ellenben be akarták léptetni a pártba, amit megtagadott.
A rendszerváltás után jelent meg memoárja Kádár koszos inge címmel.
A Hitel 1989. 12. számában is közöl részlet a kötetből:
Emlékezni veszélyes
Ezeket az 1956-os szolnoki eseményekről írott sorokat 1988 utáján vetettem papírra. A távolság testvérek között is harminckét év. Nagyon sajnáltam volna, ha bennem reked.
Hogy miért nem írtam le korábban? Volt egy muzeológus-művészettörténész, aki másik vidéki városunkban vett részt a sajnálatos eseményekben. Mint pedáns ember, úgy érezte, a dolgoknak mielőbb papíron kell lenniük. Nekiükt és frissiben pontos adatokat, dokumentumokat felhasználva tudományos igénnyel rögzítette a történteket.
Aztán a kézirat egyik példányát becsomagolta, zsinórokkal átkötötte, pecsétviasszal megjelölte. Mellékelt egy levelet, miszerint csak halála után tíz évvel bontható fel a csomag.
Rendkívül csodálkozott, amikor a hamarosan következő rendőri kihallgatásoknál a nyomozótiszt felolvasásokat tartott neki emlékirataiból. Azt még el tudta volna viselni, hogy saját magát bajba hozta, viszont már sokkal kínosabb volt, hogy széles baráti és ismerősi körének tagjait is ennek alapján ítélték meg, illetve ítélték el.
Lelkes visszhang
Amint a politikai bizottság megújult, de Gerő Ernőt újra főtitkárrá választották, géptávírón közfeladatként érkezett, hogy adjunk lelkes visszhangot...
Mivel egyik lány sem volt benn a szerkesztőségben (lazult a fegyelem) magam pötyögtem.
Lelkes visszhangot adni nem tudok, mert itt ilyen nincsen.
Hanem a megyei pártbizottság másként ítélte meg a helyzetet, és információnk alapján a rádió bemondta: a martfűi Tisza Cipőgyár munkásai lelkesek, boldogok.
Nem telt bele másfél óra, a martfűi munkások több teherautóval megérkeztek Szolnok főterére és boldogságuknak, örömüknek szokatlan módon adtak kifejezést.
Néhány ablakot be kellett üvegezni.
„Forradalmi anekdota”
Gondoltam, legjobb lesz, ha elhagyom a nagy politikát és visszatérek kedvenc műfajomhoz: az anekdotához. Ráadásul sikerült megkaparintani egy kerekded történetet. A Nagykunság városainak, falvainak terein ledöntötték a szovjet emlékműveket. Volt azonban egy falu, ahol semmiképp nem akarták rászánni magukat erre az új vezetők. Ám a szomszéd falvakból fenyegető üzenetek érkeztek, hogy vagy a helyiek takarítják el vagy átjönnek traktorral és lehúzatják.
Összeültek a falu új vezetői: mit csináljanak ebben a nehéz helyzetben? Az egyik azt mondta: ne bántsuk emberek, hiszen a holtak emlékműve ez.
Mire a másik, de valamit csinálni kell. Talán a legokosabb az lenne, ha szépen, gondosan lebontanánk és kivinnénk a temetőbe.
Mire a harmadik: rendben van, de akkor a temetőkapuról vegyük le, hogy feltámadunk.
— Már miért? — kérdezték a többiek.
— Mert ha a mennyei réztrombiták megszólalnak, akkor se legyen itt idegen katona.
A daru
A szolnoki Szabad Nép munkatársa lettem. Még propászkát is kaptam az éjszakai sétálásra. A szerkesztőséget távolból Apró Antal felügyelte, de minden nap ott volt Andics Erzsébet, Béres, meg Friss István. Az volt a furcsa, hogy ők, akik könyveket, tanulmányokat publikáltak, végig egyetlen cikket sem írtak. Csak a helyi csapatot noszogatták. Pedig a lap fontos volt, hiszen szovjet repülőgépek vitték az ország különböző városaiba.
A megtiszteltetést nem lehetett elhárítani, írni kellett. Ekkor eszembe jutott, a Koronázási Album, amit Károly király tiszteletére adtak ki. Ebben ugyanis — gondolom kedve ellenére — két nagy magyar író tollrajza is megjelent, Krúdyé és Móriczé. Nyilván nem tudták elhárítani a felkérését. Krúdy A Király térdeli címmel a szertartás egy pillanatát ragadja meg. Elmondja, mire kötelezi ez a gesztus az uralkodót. Móricznál viszont a koronázási domb megyékből összehordott — földjei beszélgetnek, s végső sóhajuk az: béke kellene már, béke. Tehát mindketten tisztességesen oldották meg a kínos feladatot.
A magam szerény képességeivel én is megpróbáltam efféle írásokat, kis jegyzeteket fabrikálni. Áll a toronydaru, nem készülnek a lakások. A piacon öt forint a tojás, sóhajtoznak a háziasszonyok. A derék kollégák előbb a hátam mögött mondogatták, aztán a szemembe is vágták, hogy nem vallok színt. Nekik nem voltak olyan skrupulusaik. Két-három nap múltán volt egy értekezlet. Ott volt Andics, Béres, Friss. És elmondták, hogy a jelen helyzetben tapintatosan, finoman kell írni. Példaként hozták fel a toronydarut.
A szolnoki politikai stáb egyébként hamarosan kétfelé szakadt. A kormány tagjai áttették székhelyüket Pestre, és megindították a Népszabadságot, amelyben kemény hangú glossza jelent meg, hogy miféle szennylapot fabrikálnak Szabad Nép címmel Szolnokon.
A helyőrség parancsnoka
Amikor még működött a szolnoki politikai nagyüzem, Ilku Pált, akinek vezérőrnagyi rangja volt, s egy időben a politikai főcsoportfőnök-helyettesként tevékenykedett, azzal bízták meg: vegye fel a kapcsolatot a szét nem hullott magyar alakulatokkal.
Néhány vidéki városban sikerült erősen megtépázott egységeket találnia, de Budapest laktanyáival a kontaktus sehogyan sem akart megteremtődni. Már két napja kínlódott, amikor az egyik kisebb pesti laktanyában végre valaki felvette a telefont. A beszélgetés állítólag így zajlott:
— Itt Ilku Pál vezérőrnagy. Ott ki beszéd?
— Kovács őrvezető.
— Kovács őrvezető, magán kívül van még valaki a laktanyában?
— Van, Lepence honvéd.
— Maguk miért nem mentek haza?
— Mert mind a ketten árva gyerekek vagyunk.
Ilku egy kicsit gondolkozott, majd kivágta:
— Akkor én magát Kovács őrvezető, kinevezem Budapest magyar helyőrségparancsnokának.
Jegyzetek
Rendőrségi idézést kaptam. Nem örültem neki. Biztosra vettem, hogy Lodge szenátor felszólalása kerül majd szóba. Bementem a megyei kapitányságra, ahol elirányítottak egy bizonyos szobába, T. főhadnagyhoz.
Hivatali szoba volt, nagyon egyszerűen berendezve, íróasztal székkel, s a másik oldalon egy faszék félrefordítva, közvetlenül az asztal mellé igazítva. Hogy kézre essék az ügyfél.
Hátul egy úgynevezett csőbútor garnitúra, kisasztal, két fotellel. T. főhadnagy rámutatott az asztal előtt álló kihallgató székre. Én meg teleszippantottam a tüdőmet levegővel és beleültem az egyik csőbútor fotelbe.
Máig azt hiszem, ez határozta meg további beszélgetésünk folyását.
— Mondja, maga ott volt a megyei forradalmi tanács ülésein?
— Igen, ott. Tudósítottam is róla.
— És a jegyzetei?
— Hogy érti ezt?
— Hát a bővebb feljegyzések.
— Eldobtam őket.
— Ezt nem hiszem. Ha már belelendültem, egy kis hazugságért nem mentem a szomszédba.
— Nézze, én tíz éve vagyok már újságíró. Hetente általában három füzetet írok tele. A szerkesztőségben nincs hely a tárolásra, otthon albérletben lakom. Hová tudnám összegyűjteni a rengeteg, soha többet nem kellő jegyzetfüzeteimet?
— Akkor most kap papírt és ceruzát. Leírja, amire emlékszik.
— Ne haragudjon, nem írom le.
— Miért?
— Mert nyilvánvaló, hogy az én feljegyzéseim alapján hónapokat vagy éveket szabhatnának ki az ottani felszólalókra. Ezt becsületes ember nem vállalhatja.
A rendőrtiszt rám nézett:
— Azt hiszem, magának igaza van — és elengedett.