A tiszazugi méregkeverő asszonyok peréről ügyész szemmel
Dr. Varga Árpád nyugalmazott főügyész előadására invitáljuk az érdeklődőket 2022. június 17-én a Verseghy Könyvtárba.
1929 áprilisában a szolnoki ügyészség névtelen levelet kapott, amely azzal vádolt bizonyos személyeket, hogy megmérgezték hozzátartozóikat. A csendőrség, amely már korábban is gyanította, hogy valami nincs rendben a környéken, a névtelen levél alapján hozzálátott a nyomozáshoz.
1929 nyarán derült fény arra a gyilkosságsorozatra, amely a „tiszazugi gyilkosságok” néven vonult be a hazai bűnügyi krónikába. A szolnoki ügyészség ekkor adott hírt először néhány asszony letartóztatásáról, s az első exhumálásokról.
A csendőrség naponta vett őrizetbe újabb és újabb személyeket, azután megkezdődtek a perek a szolnoki törvényszéken, majd a királyi táblán, mivel többnyire halálos ítéleteket hozott a bíróság.
A vizsgálatok lefolytatásánál a korabeli hatóságok nem voltak következetesek. Olyan jelentős számú gyilkosságra derült fény, hogy valószínűleg megrettentek a következményektől. Csak Nagyrév és Tiszakürt temetőiben a vizsgálat hosszú hónapjai során több mint 160 tetemet exhumálták, akik minden valószínűség szerint gyilkosságnak estek áldozatul.
A többi tiszazugi községben végül nem került sor exhumálásokra, a hatóságok igyekeztek lezárni a kellemetlen ügyet. Pedig több jel is utalt arra, hogy kiterjedt ügyről volt szó, és alaposabb vizsgálat esetén az áldozatok száma tehát nagyságrendekkel lett volna növelhető.
"Déli Tiszántúl keleti részének tanyavidékét arzénzónának szoktam hívni. Tiszazug tűnt ki először az arzén "korszerű" felhasználása terén. De Kőröszug nemsokára követte és felül is múlta. Tájunk keleti párkánya részben e zónához tartozik, meg kell tehát ismernünk az embertípust, mely e szociális és erkölcsi elesettségben, teljes civilizálatlanságban s műveletlenségben szükségszerűen kialakult." - írja Féja Géza 1937-ben megjelent Viharsarok című szociográfiájában, amelyből az Alföld népének szomorú sorsa tűnik elénk az 1930-as évekből.
A módszer tehát egész országban elterjedt, nemcsak a Tiszazugban. Zajlottak perek Békés, Csongrád és Zala megyében is.
Nagyrév 1929: A letartóztatott asszonyok egy csoportja a nagyrévi ideiglenes fogda udvarán. Rreprodukció egy korabeli újság fotójáról. - MTI Fotó: Reprodukció
A kor jelentős író személyisége, Móricz Zsigmond is figyelemmel kísérte a Szolnokon zajló tárgyalásokat és nagy hatású beszámolója meg is jelent a Nyugatban.
Így szól Móricz Zsigmond fejtegetése a mérgezések eredetéről a Tiszazugi méregkeverők című művében: "Hogy tört ki ez a mérgezési járvány. Történt, hogy a faluban a bábaasszony beteg mellett ült. A beteget nagyon lepték a legyek.
«Jaj, nem győzzük lélekkel, - panaszkodtak, - bár a jóisten segítene rajta, hogy lepik a legyek szegény beteget.»
«Majd én segítek rajta.» Hozatott a boltból légypapírt, s tányérokba áztatta a halálfejes sárga papírt s körülrakta vele a beteget. De a legyek csak lepték a beteget: Kávét kért s jó cukros, tejes kávét öntött a papírra, akkor majd nem jönnek a legyek. Ahogy elfordultak, a kis cica odament s megitta a kávét. Addig, addig beszélgettek, a cica elkezdett sírni.
«Mi baja a macskának, mi baja a macskának?»
- Megdöglött. A bábának feltünt a kis macska halála. Hazament s a szobában a tányérról kiöntötte a legyeket a ház előtt. Egy kis csirke odajött, megette a legyeket. Megette a kis tarka csirke s nemsokára elkezdett szédelegni. Azután megdöglött. Ez már szeget ütött a bába fejébe. Leöntötte a tányérokról a légyvizet s beletöltötte a kis kutya szájába. A kutya is megdöglött tőle.
- Hisz ez nagyszerű, - mondta a boszorkány, - ez jó, ez kell. Csinált ilyen légyvizet, visszament a beteghez, beadta neki: az is megdöglött. A család megsiratta, meggyászolta s örültek, hogy a jóisten így segített rajtuk. Most már a bába egy zseniális találmány birtokában élet-halál urának érezte magát. Sok-sok évig, talán egész évtizedig őrizte a titkát, míg egyszercsak alkalma volt hasznát venni."
Ez az arzénsókkal telített, preparált légyőlő papír, amelyet vízzel öntöttek le és megcukroztak, hogy a rászálló legyeket elpusztítsa, az 1880-as évektől terjedt el az országban.
Bár a korabeli sajtó a kikapós parasztasszonyoként mutatta be a méregkeverőket, akik nem elváltak a férjüktől, hanem megölték őket. Azonban, ha alaposabban megvizsgáljuk kik voltak többségében az áldozatok; a paraszti társadalom milyen rétegei, milyen nemű és korú egyedei, akkor árnyaltabb képet kapunk.
Elsősorban csecsemők, néhány napostól néhány hetes korig. Tehát nyilvánvalóan a születésszabályozás egy sajátos „módszeréként” éltek nem is arzénnal, hanem mákonnyal.
Áldozatul estek a nyomorék gyerekek is, olyanok, akiknek a felépülésében már nem bíztak, mert ápolásuk, gondozása nagy terhet jelentett a család számára. Ugyanebből a megfontolásból adtak mérget a beteg, magatehetetlen, ápolásra szoruló felnőtteknek. Nemcsak a magatehetetlen elaggott hozzátartozóknak, hanem pl. az első világháború rokkantjainak, akik vakon, fél lábbal vagy még súlyosabban megrokkanva kerültek haza a frontról.
Kisebb hányada volt tehát a szerelmi gyilkosság, vagy amit a föld és vagyon iránti vágy idézett elő.
Gunst Péter tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a bába személye mellett szinte csak nőket találunk az elitéltek között. Az asszonyok játszottak központi szerepet mindabban, ami történt. Feleség megölése a férj részéről nem fordul elő, a perekben férfiak csak tanúként, olykor passzív tettestársként fordulnak elő. Tudnak tehát a történtekről, de aktív szerepük nincs benne. Ez is adalék az asszonyok megnövekedett szerepéről a családon belül.
Forrás:
Féja Géza: Viharsarok. Budapest, 1937