Jókai Mór 1847 őszén járt Szolnokon. A Pest-Szolnok vasútvonal átadásáról tudósítást is közölt az általa szerkesztett Életképek című folyóiratban. [1848. március 19-én Jókai a nevében az y betűt i-re cserélte]
"öszpontosulása a’ vezéreszme — ’s míg sok egyoldalú ideolog ennek teljes lélekkel hódol — másfelől kifakad a’ gőzerő és vaspálya tényező tekintetbeni fontossága ellen — átkozván e’ miatt prosainak és önzőnek a’ kort. Pedig ez következetlenség. Ugyanis a’ gőzerőgépezet közlekedési alkalmazásánál a’ föntebb kimondott eszmének valósulását hatályosabban semmi sem mozdítja elő — kiegyenlítvén az idő és tér tekintetébeni — gyakran a’ cselekvés minőségére épen elhatárzottan ható — akadályok legnagyobb részét.• E’ szempontból buzgón üdvözlünk minden illyszerű vállalatot — ’s noha nálunk a’ vaspálya még eddig éle leginkább csak saját érdekeink szellemébeni összes hatásunk egyesítésének képezi lánczszemét — de biztosan remélljük — miszerint rövid idő alatt ezáltal a’ külföldi polgárisodás nagy gyűrűjébe is bejuthatunk.
Jónak láttuk ez eszméket előre bocsátani — míg a’ szolnoki vasútvonal ünnepélyes megnyitása leírásához kezdenénk. Nemcsak az említett általános, — de részletesebben szólva — azon tekintetben is nagy fontosságú e’ vasút — mert a’ duna-tiszai közlekedés összekötő vonala gyanánt szolgál. Folyó hó első napján, reggel pontban nyolcz órakori megnyitása igen szerencsés csillagzat alatt történt. Ugyanis fenséges helytartónk — József főherczeg föns, testvére kíséretében e’ vonalon kezdette meg magyarországi körútját. Egyébiránt a’ meghívott — számra nézve hat százat meghaladó—vendégsereg öltözeti fény tekintetében a’legkényesebb ízlést kielégíthette; — ’s midőn a’ különbféle ünnepélyesség közötti elindulás megtörtént — Monornál az első állomáson szünetet tartottak. Itt fenséges István főherczegünk megtekintette a’ gépezetet — kérdezvén : miért hiányzik a’ locomotiv zöld és piros szinei mellől a’ fehér? — Czeglédre érkezve a’ küldöttség szónoka üdvözlő beszédére fenséges helytartónk e’ szavakkal válaszolt : ,,Örülök, hogy ismét édes hazám földén járhatok, hol annyi tárgy emlékeztet boldog gyermekéveimre. Legyenek önök meggyőződve, hogy mindent, mi hazám boldogságát előmozdítja, megfeszített erővel tenni fogok.“ A’vasútvonal egész hosszában, virágcsomókkal gazdagon ékített díszkapu pompázott minden állomáson — ’s ágyudurrogás és zene fogadta mindenütt az érkezőket — míg 3/2 óra alatt megérkezett a’ menet Szolnokba. —
Megjegyzendő, hogy elül szüntelen posta locomotiv futott biztosság okáért — míg a’ vontató locomotiv, mellynek neve István, szépen föl volt koszorúzva. Megérkezvén Szolnokba — elkezdődött a’ küldöttség elfogadása után a’ pályafő hajléka alatt a’ pompás ebéd. Igen élénkké tette ezt a’ magyar katonazene , ’s érdekessé a’ nézőknl megjelent hölgysereg. Ebéd folytában föláll Kossuth Lajos, ’s szokott ékesen szólásával igen idő- és helyhez alkalmazott felköszöntést mondott.
Sok tekintetbeni fontosságot érdemel Nagy Gergely és testvére — magyar erőművészek által készített — ’s az ebédlő teremben közszemléletre nyilvánosan kitett gőzerőmüminta. — Fönséges István herczeg megtekinté e’ mívet, hosszasan értekezett készítőivel — ’s megdicsérte a’ honi gépészeket. És itt épen alkalom nyílik, kérdésbe hoznunk : miért használja a’vasúti társulat honi gépészeinket csak másodrangu javítói minőségre ? holott minden lehető javítást képesek igen tökélyesen véghez vinni. Tán ez is azon csaknem általános szokássá vált elfogultságból származik, — miszerint a’ magyar épen nem tud valamibe szakértően elméleti- s gyakorlatilag kitűnő lenni ? Soha se higyétek biz azt, tud itt is a ki tud, ’s illyen már csakugyan akad — ’s ezt kötelességünkben áll legalább is minden külföldi rovására — megtudván hivatásának felelni, pártolnunk és elősegítnünk.
Az ünnepélyesség végével mindnyájan megelégedve távoztak — holott fönséges István herczegünk innen Abonyba ment — míg Jáns. József testvére visszautazott. Megemlítendő, miszerint a’ jelen volt gróf Széchenyi István innen a Tiszán le Szathmárba utazott. A’ menet visszafelé jővén, egy állomási szünet alatt Podmaniczky báró, Zichy Ottó gróf és Besze János czigány zene mellett derék csárdást lejtettek József főherczeg vagonja előtt — és a’ táncz igen megnyerte ő fenségének tetszését.
Ezután hazaértünk elhozván magunkkal emlékül a’ vasútvonal földirati térképét. "
***
Az 1848-1849. évi szabadságharc összecsapásai közül az 1849. március 5-i szolnoki ütközet a szélesebb közvélemény számára az ismertebbek közé tartozik. A főhadszíntéren itt szenvedte el első, érezhető veszteségekkel járó vereségét a császári hadsereg. Ezt a győzelmet elsősorban a már a Délvidéken magának nevet szerző, de országos ismertségre csak ez által emelkedő Damjanich János tábornok vívta ki. Nem csoda, tehát, hogy az ütközethez kezdettől fogva számos „legendás történet” tapadt. Az esemény már a kortársak érdeklődését is kiváltotta. Erre az igényre elsőként Jókai Mór (1825-1904) reagált, aki hadijelentésekből, hírekből és szemtanúi beszámolókból megalkotta saját elképzelését a történtekről, amelyet „romantikus köntösbe bújtatva” már 1850-ben A két menyasszony című novellájában a nagyközönség elé tárt.
„Élt Szolnokon egy özvegyasszony két szép leányával; Rózsa volt az egyik, a másik Anikó"
A terjedelmes elbeszélés tárgya röviden a következő: Egy szolnoki özvegy két leánya közül az egyik, Rózsa a honvédsereg huszártisztjének, Gábornak menyasszonya, a másik, Anikó az osztrák vértesek századosának, Róbertnek az arája. Az 1849. március 5-i szolnoki csatában szembe kerül egymással a két fiatal, de kettejük tragikus összecsapása mindkettőjük szándéka szerint elmarad. Róbert egy másik huszár kardjától kap halálos sebet, s a győztes csata után a harcmezőt szemléző Gábor karjai között hal meg. De esztendő sem múlt még, és Rózsa is magára ölthette a gyászruhát.
Kimnach László rajza alapján készült fametszet a Csataképek című kötethez
Ezt a keretet töltötte meg az író derűs és zordon csataképekkel ad leírást a császáriak által bevehetetlennek tűnő védművekről, amelyeket azonban Damjanich serege önfeláldozó bátorsággal rohamozott meg és foglalt el.
A novella legmozgalmasabb részlete a Pestről Szolnokon át Debrecenbe menekülő forradalmi kormány szolnoki pályaudvarra való érkezésének, majd továbbindulásának leírása. Jókai a Szolnokra érkezés időpontját – élve az alkotói szabadság lehetőségével – 1848 utolsó napjára teszi, jóllehet ez a valóságban 1849 első napjaiban történt. Néhány, a novellából kiragadott mondat is érzékelteti, milyen mély benyomást keltett a menekülésben résztvevő íróban a szolnoki állomáson szerzett élmény. Az idézet nem csupán az író csodás megfigyelő- és leíró képességéről, romantikus látásmódjáról tanúskodik, hanem arról is, milyen fontos szerepet töltött be Szolnok, a szolnoki állomás a forradalom és szabadságharc nehéz napjaiban.
"Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt. Esztendő utolsó napja. Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel . . .1848. év utolsó napja nem látta az ihlett örömöket Szolnokon, és túl és innen rajta fél Magyarországon. Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az. Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyülése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétséges arczokkal szálltak ki a vaggonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban."
A számos toposzt tartalmazó írás lényegében mindmáig érezhető hatást gyakorolt a szélesebb közvélemény ütközetre vonatkozó elképzeléseire, és ezt csak tovább erősítették a népszerűsítő munkák, melyek elsősorban a résztvevők visszaemlékezésein alapultak. A katonai szakírók és történészek összefoglalói már a XIX. század végétől számos ellentmondásra rámutattak a népszerűsítő kiadványok leírásaiban, azok hatása azonban továbbra is erős maradt, és később a szakmunkákba is beszivárgott. - állapította meg Kemény Krisztián hadtörténész a források vizsgálatakor.
"Még nem voltam huszonnégy éves és már meg voltam semmisülve!"
Jókai, aki maga is a Pestről Debrecenbe menekülők között utazott a Magyar Nemzet tárcarovatában írta meg visszaemlékezéseit 1899-ben.
"Nemcsak mi futottunk Windischgrätz elől: az egész Nemzeti Színház szétrebbent [...] Magyarországnak egyetlen vasútja volt még akkor: a pest-szolnoki vonal. Az vett fel mindannyiunkat késő estre. Csak a személyeinket, a bőröndjeinket majd később fogja utánunk szállítani. A legkegyetlenebb hideg volt, amire életemben emlékszem. Gyakran meg kellett állni a vonatnak, mert szemközt jött egy másik, mely honvédeket szállított. Az aldunai táborból küldettek fel Görgei hadseregéhez. Egy vonat rendes katonákat szállított, veres hajtókások voltak . «Nem kell már félni! Itt vannak a Don Miguelek!» hangzott a biztató szó. A nagy hidegben is énekelték : «Ég a kunyhó, ropog a nád!» Egyszer aztán csakugyan ég és ropog valami s megállt a vonat a síkon. Kiszálltunk megnézni, mi történt ? Biz az is hallatlan az utazások történetében. A mozdony csöveiben jéggé fagyott a gőz! Hasáb fákból tüzet kellett rakni a gép alá, hogy a befagyott csöveket kiengeszteljék. Csak bevergődtünk Szolnokra valahogy. Ott azután a szállástalálás volt a nagy tudomány. Heten laktunk egy szobában, velünk együtt az őrült Éderné, ki a földön alvókat azzal fenyegette, hogy a fejükre ugrik. A város tele volt kormánybiztosokkal, hivatalnokokkal, kik mind Debreczen felé készültek. Hát miért nem mentek, ha úgy siettek ? Csak azért nem, a miért mi. Mert az úti málhájuk még nem jött utánuk."
***
1954. május 3-án Jókai Mór emlékünnepséget tartottak a Szigligeti Színházban A Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat megyei szervezete és a megyei tanács népművelési osztálya Jókai Mór halálának 50. évfordulója alkalmából.
Szurmay Ernő, a Társulat irodalmi szakosztályának elnöke nyitotta meg az ünnepélyt, majd Cziráky Júlia, a Szigligeti Színház művésze Petőfi Sándor „Jókai Mórhoz“ című költeményét szavalta sikerrel. Jókai Mórról Szalai Jánosné, a szolnoki leánygimnázium igazgatója, a Társulat tagja emlékezett meg. Ismertette a nagy író életét, méltatta munkásságát, regényeinek maradandó értékét. A megemlékezés után Szép Zoltán a Szigligeti Színház művésze a „Csataképek“-ből adott elő egy részletet, amelyben Jókai a dicsőséges szolnoki csatát írta le, majd a szolnoki Fűtőház tánckara huszárverbunkost mutatott be. Pápai Mihály Mezriczky Lajos zongoraművész kíséretével részleteket énekelt Jókai-Erkel „Dózsa“ című operájából, a Szigligeti Színház művészei pedig Jókai-Földes: „Kőszívű ember fiai“ című drámájából mutatták be a IV. felvonás első képét. Végül a szolnoki Járműjavító együttese Jókai—Strauss: „Cigánybáró“ című operettjéből adott elő részleteket. A nagysikerű emlékünnepély Szurmay Ernő zárószavaival ért véget.
***
A szolnoki városközpont egyik régi utcája, mely a Kossuth Lajos utcától az Ady Endre útig vezet - a korábban Csillag utca - 1894-től Jókai Mór nevét viseli.
***
1955 januárjában pedig a szolnoki teátrumban mutatták be „Az aranyember“ című regényéből készült színművet A darab ősbemutató is volt abban a vonatkozásban, hogy itt Szolnokon került először színre a regény legújabb átdolgozása, mely Kárpáti Gyula és Faragó György munkája. Fő jellegzetessége ennek a színpadi átdolgozásnak, hogy hívebben, színpadszerűbben adta vissza a mű mondanivalóját, mint az eddigi feldolgozások és ebben a változatban a regény epikai részei is sodró írásmű drámává sűrűsödnek.
Forrás:
Kemény Krisztián: A második szolnoki ütközet. In: Hadtörténelmi közlemények 2018
Szurmay Ernő: Emlékjelek. Szolnok, 2000
Néplap archívum / ADT